A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni.... |
| |
"Ó, istenem, csak egyszer adnád,
hogy meginduljon ez a ló! –
fohászkodtam bizsergő testtel,
alig nyolcéves nebuló –
s emlékszem, hogyne emlékeznék,
máig se láttam oly csodát,
egy horkanás és máris – usgyé!
riszálni kezdte a farát,
hol csendőrnek, hol banditának,
hol lovasnak hittem magam,
sőt sárkány is voltam,
amint a képeken rajzolva van,
mögöttem sorra tünedeztek:
az ágy, a szekrény, majd anyám;
uff-uff, prérik csodált vitéze,
Winettou, bátor indián…"
(Berkó Sándor)
Sárgaszőrű kiscsikó
Sárgaszőrű kiscsikó,
Mikor lesz belőled ló?
Biztos lesz belőled ló,
Mire leesik a hó.
Ha megnőnél magasra,
Felülnék a hátadra.
Nem félnék én magamba',
elmennék a vásárba.
Mit vennék a vásáron?
Még egy lovat féláron.
Minek nekem még egy ló?
Ha két ló van, mindig jó.
Jön a tél és hull a hó,
Vígan csúszik a szánkó.
Gyí, te sárga, gyí, fakó!
Gyerekeknek ez való.
(Szigeti Piroska)
"...Mikor én kisfiú voltam,
Kis lovon nem lovagoltam,
Nem volt nékem ponnilovam,
Ponnilovam, Ponnilovam,
Pedig de szép, mikor rohan…"
(Szép Ernõ: Gyermekjáték)
„Veszteni? nyerni?
– ne, soha! csak játszani
szeretnék. Mindig.”
Fodor Ákos
"...Maradjon meg a bábszínház játéknak, s csak az nyúljon hozzá, aki lelkesedni tud érte, mert különben sohase jut túl a kezdet nehézségein."
(A.Tóth Sándor: Néhány szó a bábszínházról)
| |
Rongy
Rongy, rongy,
te bolond.
Teveled meg mit csináljak?
Megcsinállak kócbabának,
kitömöm a hasadat,
bajuszod megfestem,
meghúzgálom a hajad,
így élünk mi, ketten!
(Gyurkovics Tibor)
| |
|
Minden lány egy kicsikét királylány,
minden Fiú kicsit hős lovag.
A Lány trónol Álomország trónján,
a Fiú képzel kardot és lovat.
(Fodor Ákos)
| |
|
|
|
"Indiánosdi"2016.08.01. 10:08, Beka-kiralylany
... tanulom érezni, érteni...
Készülök „indiánékból” … olvasok, tanulok…. tanulom érteni, érezni őket. Elolvastam ezt a csodát, aztán csak a legvégén láttam, hogy Müller Péter tollából az idézet.
Az Everness Fesztiválon az egyetlen előadás, amire beültem, Müller Péter előadása volt… átadtam magam neki…még kicsit sírtam is. Tudjátok hol? Amikor elmesélte a leválását/elválását az édesanyjától, a „No hát akkor menj!”-nél… amikor az anya megérzi, megérti, hogy már nincs ereje, nincs ráhatása a fiatal emberre. Itt könnyezgettem kicsit, mert megéltem a saját gyermekemnél… és rájöttem, hogy ez a KELL, ez a normális, ahogy Fodor Ákos is megírta a Kavafiszban „…legalább egy ízben el kell menni, messzire kell menni minden szerető szem elől; ..:”
Noh, de most nem erről szerettem volna írni, hanem hogy készülök „indiánékból”. Szeretem az ilyen – saját magamnak állított – feladatokat, új ismeretek birtokába jutok, ezáltal új kapuk tárulnak ki, amelyeken beléphetek.. A mesét még nem választottam ki, van néhány a birtokomban…de előtte még olvasok… ismerkedem velük! Persze gyerekkoromban a létező összes indiános könyvet kiolvastam, ami élményként itt van... bennem... kitörölhetetlenül.
A következő írásból az is megérezhető, miért választottam éppen az indián kultúrát foglalkozási alapul.
„Nem kis feladatra vállalkozol, ha a saját lelkeddel barátságot akarsz kötni. Ha az egód és a magasabb Én-tudatod között szeretet-viszonyt akarsz kialakítani. Vagy ahogy manapság mondják: ha önmagadat meg akarod szeretni. Hasonlít ez a vadló befogásához és megszelídítéséhez, melyről gyönyörű vallomást olvastam az észak-amerikai prériindiánoktól. A vadlovakkal ugyanis nem lehet barátságot kötni.
Nem akarnak.
Nagyon nem akarnak.
Rettegnek tőle. Menekülnek előle.
Meg kell tanítani őket - így mondják - a "jót akarni."
Az indiánok - akik úgy ismerik az állatok lelkét, mint a sajátjukát - azt mondják, hogy nem "betörni" kell a vadlovakat, ahogy azt a nyugati emberektől, elsősorban a cowboyoktól látták, hanem meggyőzni őket arról, hogy a szelídség az ő igazi, boldog lelkiállapotuk.
Ehhez szeretet kell, melyet az állat tévedhetetlenül megérez.
A szeretetnek pedig - így mondják az indiánok - kétféle ereje van.
Az egyik az Erély. (Szigort is írhatnék, de a magyar "erő"-ből képzett "erély" jobb szó.)
A másik a Gyengédség.
Ha ez a kettő megvan az indiánban, lova s a véle való kapcsolata harmonikus lesz.
Először kipányvázzák a vadlovat, s az így keményen őrzött állatot a harcos lassan közelíti meg. "Lónyelven" beszél hozzá. Hogy mit mond ilyenkor, kettőjük titka. Csak annyit hallani belőle, hogy: hóóóó... hóóó... hóóóóó... hóóó...
A gondolat a lényeg nem a szó.
"Hó... hóóóó... hóóó..."
Ez lefordíthatatlan. De a ló érti.
Amikor lassan megnyugszik, a harcos egy vékony bőrszíjat kanyarít az orra, a nyaka és a füle köré, s ezt roppant erősen tartja. Innen kezdve az állattól függ, hogy laza-e vagy feszül. Ha ellenszegül: feszül, ha odaadó: laza.
Ez a szeretet az Erély nyelvén. "Te döntesz, nem én!" - üzeni. Ha lázadsz, fáj, ha megadó vagy, jó lesz neked. Az Erély nem tévesztendő össze az erőszakkal: az erőszak rabszolgákat csinál, mert önző és szeretetlen, az Erély társakat, barátokat nevel. Az erőszak a lealjasítás, az Erély a megnemesítés eszköze.
A ló ezt érti. Mi nem. Mi azt hisszük, a szeretet lágy. Puha. Mindent megengedő. Elomló. Gyenge. Tévedés! Ez csak az egyik oldala. A másik - amit nem ismerünk - az erő. A szeretet ereje. Ez legyőzhetetlen és nagyon kemény lehet.
Innen kezdve már nem kell pányva - a ló az ember kezében van.
Ezután végigsimogatja a remegő ló fejét, homlokától az orráig. Az orránál hosszan tartja a kezét, hogy a szagához hozzászokjon. Aztán a bal oldalát simítja végig, majd a jobb oldalát, majd lassan a lábait - vagyis a legveszélyesebb részét. A máskor vadul rugdalózó lábak simogatása döntő: a ló érzi, hogy nem félnek tőle, mert nincs benne félnivaló. "Nem bánthatsz, mert szeretlek!" - üzeni ilyenkor az emberi tenyér.
Aztán lassan ráfekszik a ló hátára az indián. Kezdetben csak úgy, hogy a lába még a földet éri, aztán lassan... egészen lassan följebb-följebb kúszik.
Végül elfoglalja helyét a ló hátán.
Ekkor már uralja a lovat. Aki ezentúl gazdájának hű társa lesz. És azt üzeni, néma gondolatával: "ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd, gazdám!".
Ez az önnevelés, de a nevelés folyamata is.
Ha csak az Erély működik - így tanítják az indiánok -, az ostor és a pányva, a lóból eltűnik ugyan a vadság, de sohasem lesz szabad.
Rabszolga ló lesz belőle.
Dacos, törött lelkű, rosszkedvű lény.
Nem barát, akivel beszélgetni lehet, hanem riadt jobbágy, lelketlen robotgép.
Ha pedig csak a Gyengédség neveli, az állat uralhatatlan marad.
Önfejű és fékezhetetlen.
Az történik, amit ő akar, visszaél a jósággal.
Azt is mondják még, ha az indiánból bármelyik erő hiányzik, akár a Gyengédség, akár a Szigor ereje, azt jelenti, hogy nem tud szeretni igazán.
Vagy mondjuk így: nem tud jól szeretni.
És ezt a ló nem csak "érzi", tudja is.
A lovak többet tudnak a szeretetről, mint mi - mondják az indiánok.
Azt is tudják például, ha a harcos így megszelídítette, ezentúl együtt él, együtt harcol, s néha együtt is hal meg vele.
Barátommá tenni valakit ugyanis azt jelenti, hogy én is odaadom magamat neki, teljesen. Figyelek rá, és én is éppúgy érzem az érzését, és ismerem a gondolatát, mint ő az enyémet.
A megszelídített ló és a bölcs indián barátsága szép példája minden nevelésnek és önnevelésnek.
Ha látod magad előtt a képet: a nemes arcú, nyílt tekintetű indiánt, amint pompás, istenkirályi tolldíszében ül barátjának és leghűségesebb társának a nyergében, akinek minden vad és nyers szeszélyét ismeri, s tud vele bánni, máris képet kaptál arról, mit értek én ezalatt a fogalom alatt, hogy önmagunkat megszeretni - vagy ami ugyanaz: mit értek azalatt, hogy öntudatos ember.
Ritka manapság.
Olyan valakit jelent, aki saját lelkével egységben él.
És nem a hangulatai rángatják, nem a szenvedélyei, nem a szomorúsága, félelme, szorongása, idegessége, nyugtalansága - mert ura a saját lelkének.
Ura a lelkiállapotainak. Ura önmagának. Ez nem elfojtást jelent, hanem szeretetet.
Láttam ilyen embert - csodálatos!
Két dolog sugárzik belőle: az egyik az erő.
A másik: a derű.
A kettő összefügg.
(Müller Péter)
| |
|
|
A patkó
Bánata van Lacikának,
panaszolja fűnek-fának:
nem ül többet hintalóra,
mit ér az, ha nincs patkója?
Nagyapóka azt ajánlja:
ezüstpatkót veret rája.
De csak tovább sír-rí Lackó,
nem kell neki ezüstpatkó.
"Aranypatkó kell a lóra!"
Nyugtatgatja nagyanyóka,
de csak tovább sír-rí Lackó,
nem kell neki aranypatkó.
"Gyémántpatkó legyen rajta!"
Édesapa cirógatja.
De csak tovább sír-rí Lackó,
nem kell neki gyémántpatkó.
Fordul egyet édesanyja,
mosolyogva ölbe kapja:
"Mondanék én egyet, Lackó,
nesze, egy kis mákos patkó!"
Nekividul erre Lackó,
kezébe a mákos patkó.
Fölpattan a paripára:
"Gyí, te Csillag, Kisvárdára!"
(Móra Ferenc)
„Semmiben sem nyilvánul meg olyan világosan az emberek jelleme, mint a játékban.”
Lev Tolsztoj
Tanulni kell
Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.
Tanulni kell. A nyári felhőt.
A lobbanásnyi égi-erdőt.
Tanulni kell mézet, diót,
jegenyefát és űrhajót,
a hétfőt, keddet, pénteket,
a szavakat, mert édesek.
Tanulni kell magyarul és világul,
tanulni kell mindazt, ami kitárul,
ami világít, ami jel:
tanulni kell, szeretni kell.
(Nemes Nagy Ágnes)
"A képesség, hogy azt lássa az ember, amit a többiek nem látnak, sokkal fontosabb, mint látni azt, amit mindenki lát..." (Lewis Carroll: Alice csodaországban)
A képzelet sokkal fontosabb, mint a tudás.
(Albert Einstein)
| |
|
|